2017. december
                 
  1 2 3  
  4 5 6 7 8 9 10  
  11 12 13 14 15 16 17  
  18 19 20 21 22 23 24  
  25 26 27 28 29 30 31  
   

  Németh Veronika
  Tóth Martin















Kedves Marika!

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

 

A minap, mintha most lett volna, megkerestél: s a névnapomra kettő, ma is kézzelfogható ajándékot Te adtál: egy metamorfózisos pillangót (vagy lehet, hogy kérészéletű tiszavirágot) ábrázoló köszöntő levelet és egy visszafelé folyó homokórát, mely az emlékezést szimbolizálja – mely fizika és még inkább metafizika… Látod, most is szorongatom őket, s gombóccal a torkomban emlékszem arra is, hogy megkértél: én búcsúztassalak majd, ha eljön az Idő… Akkor és ott, a Batthyány Lajos Gimnázium igazgatói irodájában elütöttük a fájdalmat, hiszen betegségedben már oly sok éve győztél. S lám alig 2 hónap múltán bekövetkezett a végső fájdalom…

            Egy bölcs íróembertől tanultam, Testnapló című könyvéből a nyáron – miközben gyakran eszembe jutottál: „azért halunk meg, mert testünk van, és minden halállal egy kultúra enyészik el”. Nehéz pontosan körülírni, mitől fosztódunk meg szeretteink halálával. Persze szerettük őket, erős érzések kötöttek hozzájuk, voltak szép pillanataink, és a halál ettől a kölcsönösségtől fosztott meg minket, de az emlékezet azért csak kompenzál – úgy-ahogy… A halottaink a testük hajdani eleven állapotából szövik az emlékeinket, de nekünk a testük hiányzik! A testük anyagi megfoghatóságát, azt az abszolút másságot, hát ezt vesztettük e! A testük már nem népesíti be a mi terünket. A halottaink a hiányzók, akik valaha olyan harmonikussá tették a hajlékunkat. Ó, hirtelen hogy elkezd hiányozni a testi jelenlétük! És hogy elveszítjük önmagunkat is az ő hiányukban! Hiányzik, hogy lássuk, érezzük, halljuk őket – itt és most, de rögtön…!

            Ha nem hinnénk az örökkévalóságban, a halál által uralt világszomorúságba bele is bolondulhatnánk. De ahogy a prédikátor mondja: „a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív”. A szomorúság azt jelzi, hogy szenvedünk az Istentől leszakadt élet tökéletlenségén. A szomorúság kifejezi azt, hogy szeretnénk elviselhetőbbé tenni az életet, és bánt, hogy olyan ritkán sikerül. A szomorúság is Istentől való, így ez a szomorúság nem jelent örömtelenséget. Mert a szép emlékektől a fájdalmas jelenen át az örökkévalóság felé vezető úton Páltól tanulva: „minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel”…

            A halál az életünk elkerülhetetlen része. Fiatalon a misztikus ismeretlent jelenti számukra. Amikor felnőtté érünk, akkor sem a megszokás az, ami által megtanulja elfogadni az ember, hogy egyszer mindannyian elmegyünk. Ezért fontos, hogy megtanuljuk elengedni azt, akit szeretünk. A szeretet nem múlik el, a közös emlékekbe burkolózva itt marad velünk… Talán éppen a szeretet hangján szólva hallhatjuk Marika hangját is. A megyei napilap „Staféta” című rovatában júniusban mondta Szebenyi Mária: „A teljes értékű élet tartalmát a lelki, szellemi, fizikai harmóniára törekvés adja meg. Az élet továbbadására és a hivatásválasztás parancsával érkezünk ebbe a világba. Nem kevesebb a teendőnk, mint gyermeki érdeklődéssel és nem múló kíváncsisággal tanulmányozni, faggatni környezetünket. Tanár a tanítványának ebben a munkában lehet segítője, támogatója.”

            Marika a Landler–Batthyány-gimnáziumban, a „város szívében” ennek a munkának volt mestere tanárként 1964 óta, igazgatóként 1977 és 1992 között, aztán címzetes igazgatóként, minden nap az iskolába bejáró figyelmeztető lélekként. Ezen találkozások emléke fájdalom is egyben, hiszen megjelenik benne az idő múlása. Viszont az emlékezés védelem is a múló idő ellen. Emlékek egyenlege a jelen, amely tulajdonképpen a múltak összege. Az együtt eltöltött idők emléke így lehet nálunk a gimnáziumban feleleveníthető és máig élő és ható szeretetteljes múlt, amely jelen, s talán reménnyel teli jövő is!

            Így lett a somogyszentmiklósi, keriben érettségiző lányból 1964-ben kémia-matematika szakos tanár: pedagógusi pályája, munkássága teljes egészében az egykori Landler, a mai Batthyány Lajos Gimnáziumhoz kötődött. Szakmai életútja itt teljesedett ki tanárként, osztályfőnökként, tagozatvezetőként, igazgatóként. Igazgatói működéséhez köthető az egészségügyi szakközépiskolai képzés stabilizálása és a 8-évfolyamos gimnáziumi oktatás megindítása városunkban. 1997-es nyugdíjba vonulása után is mindennapos vendége volt iskolánknak, valóban élt-halt szeretett iskolájáért. Saját bevallása szerint a legjelentősebb élményekhez a tanítás juttatta. Szinte az utolsó időkig aktív, tevékeny, igazi értelmiségihez méltó életet élt. Nála a címzetes igazgatói cím igazi valóság volt. Valóban megérdemelte a „Nagykanizsa Oktatásáért” kitüntető címet (1999) és a „Pro Urbe” díjat (2015). Tőle idézek: „Hogy a tanári munka minden örömét megélhettem, köszönöm a családomnak, tanítóimnak és tanáraimnak, köszönöm a pályatársaimnak és a tanítványaimnak.” – S ez a köszönet kölcsönös...

            Egy tartalmas tanári pálya ezer és ezer emlékéből, én most csak néhányat emelnék ki: Emlékezetes volt számomra, hogy szigorú tartásod ellenére megkötötted jószívű „szerződésed” a „Landleros Diákok Felszabadító Szervezetével”… És örök tanulás volt számomra, hogy Gábor fiad osztályfőnökeként együtt tanulhattam Veled a kamasz fiatalemberek növelő nevelését… Máig látom, ahogy még júniusban is tartod a kémia-biológia szertár kistermében a felkészítő-korrepetáló óráidat – ingyen és bérmentve segítve a hozzád forduló diákokat… S az utolsó kép, a kórház kertjében augusztusi verőfényben beszélgettünk: Te szinte az utolsó időkig megőrizted intellektuális erődet – ez a kép marad meg számomra most már az örökkévalóságba is elvíve…

            „Boldog, aki sokaknak világított.” – ez vigasztaljon bennünket. Így tudunk elengedni fájdalommal, de a sok megmaradó emlék keser–édes örömével. Marika nyugodj békében! A Batthyány Lajos Gimnázium évgyűrűibe örökre belevésődtél. Köszönjük, hogy megőrizhetünk legjobb emlékezetünkben: emléked múlhatatlan, mert beépültél a fejünkbe és a lelkünkbe. A Jelenések könyve 14,13-at idézve: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak a fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.” – Amit magunknak csinálunk, az velünk hal meg. Amit másokért és a világért teszünk, megmarad és halhatatlan.

            Babitstól tanulva: „nem annak kell az imádság, ki az Istent megtalálta már”. Kedves Marika! A szeretet és a hit örök, ezért nem is búcsúzom. Majd találkozunk.

           

 

Te hagytad ezt a Juhász Gyula verset nekünk:
„Nem lázadok már és nem álmodom
és nem sírok a földi romokon.

Így állok örök békességbe már
s az Istent várom, aki földre száll.”

Kedves Marika! Ugye megtaláltad…?!

 

Balogh László
igazgató – BLG

(Elhangzott 2015. augusztus 28-án 14.00 órakor a nagykanizsai köztemetőben Szebenyi Mária igazgatónő búcsúztatásán.)

 

 

 






 

<< vissza

1765 - 2012 BLG ©